2013. december 23.

Tudom jól, sosem fogja érezni a súlyát annak, mennyire megbántott aznap éjjel. Pedig semmi olyat nem mondott, amit előtte ne tudtam volna már magamtól is. 

De... az valahogy mégis más volt. Mert addig a pillanatig sosem mondta ki nyíltan, közvetlenül nekem, szemtől szembe. 

Egészen addig ott volt az az icipici remény, ami nem hagyta, hogy lemondjak róla.

Aztán minden, amiben még hihettem, amit még remélhettem, a pillanat tört része alatt... eltűnt.

2013. december 23.

Valamiért mindig képesek vagyunk elhinni, hogy ez más lesz. Megint, újra meg újra... Hogy ő most jó lesz, nem fog mindent összekuszálni, megbántani, összetörni. (...) Aztán megint csalódunk, és már nem is értjük, hogy miért hiszünk újra. Hogy honnan az istenből van erőnk ahhoz, hogy újra fel tudjunk állni, leporoljuk magunkat, felhúzzuk a cipellőnket, és tovább tipegjünk. Kezdetben megtörten, csalódottan, hitetlenül. Ám idővel valami mégis történik. Megtörik a jég, jön egy mosoly, meg még egy, aztán úgy a harmadiknál már nem tudod figyelmen kívül hagyni. Van, ami nagyobb, mint te. Hatással van rád, és nem tudsz ellene mit tenni. Akaratlanul is magad mögé hajítod a lakatot, kinyitod a szíved, mit sem törődve azzal, hogy mit kockáztatsz, hogy talán ez is egy a többi közül.

2013. decmber 23.

Mi lesz, ha megbánt? Mi lesz, ha elhagy? Mi lesz, ha meghal? Nem tudnám elviselni. Ezért rövidre zártam, nehogy megtörténjen. És mondjak valamit? Ez volt életem legeslegnagyobb baklövése. Te most ugyanezt a hibát akarod elkövetni, és átkozott legyek, ha végignézem. Kockáztatni kell (...), muszáj. Én nem tettem, és nézz rám, boldogtalan vagyok, árnyéka vagyok önmagamnak. Ez nem azt jelenti, hogy sosem fog megbántani, de azt garantálom, hogy bármennyire is fog fájni, soha semmi nem lesz fogható ahhoz a fájdalomhoz, amit a megbánás okoz. Hidd el, én megtapasztaltam mindkettőt. A fájdalom semmi a megbánáshoz képest, amit nap mint nap érzek. 

Ne menekülj el!

2013. december 23.

Kell. Ma még kell. Holnap is. Egy hét múlva is. Egy hónap után is talán, de ha egy reggel úgy ébredek, hogy már nem kell... Akkor mihez kezdjek? Akkor hogyan szabaduljak meg tőle? Amikor már én kellek neki jobban, mint ő énnekem!... Most, amikor ő bizonytalan, most kell határozottnak lennem. Most, magammal szemben. Mert egy hónap múlva már ővele szemben kellene erősnek lennem. Megbántani, megalázni, vérig sérteni, hogy elmenjen.

2013. december 23.

Te ezt nem érted. Te talán elég bátor vagy elég erős vagy ahhoz, hogy nélkülem élj... de én nem tudok ennyire önfeláldozó lenni. Nekem veled kell lennem. Ez az egyetlen módja annak hogy éljek.

2013. december 23.

Egy embert elengedtem. Már nem tartom a barátomnak, és nem is vágyom rá, hogy az legyen. Már nincs gyomorgörcs mikor meglátom, csak egy gúnyos kis mosoly a szám sarkában és egy kis szomorúság mélyen bent a szívemben...

2013. december 23.

A világ legjobb és legcsodálatosabb dolgai rejtve vannak szemünk és fülünk elől. A szívünkkel kell érezni őket.

2013. december 22.

Néha nem általunk, hanem a sors által adódnak a tökéletes pillanatok... az első csókra, a távozásra, a boldogságra, vagy arra, hogy bevalljunk valamit, amit előtte sosem volt alkalmunk.
Minden azon múlik, elég bátrak vagyunk-e ahhoz, hogy kihasználjuk ezt a tökéletes pillanatot a nekünk legmegfelelőbben.

2013. december 22.

Legtöbbször észre sem vesszük, mennyire rosszul tud érinteni valakit, ha az orra előtt beszélünk egy olyan személlyel, akinek akármikor kedvesen viszonozzuk a mosolyát.

2013. december 22.

Néhanapján, mikor két ellenkezőnemű barát sorsszerűen, halványan mosolyogva egymásra pillant, érezni lehet a levegőben, hogy mindkettejük fejében megfogalmazódik a figyelmeztetőként szolgáló gondolat: Nem szabad... ő csak a barátjaként tekint rám.

2013. december 22.

Annyira nehéz, mikor csak egy egyszerű kérdést szeretnél feltenni, de közben rettegsz attól hogy hallani fogod rá a választ.

2013. december 22.

- Mindketten túljuttok rajta. 

- Igen, de mindig lesznek olyan kínos pillanatok, amikor egymásra nézünk és eszünkbe jut, hogy milyenek voltak a dolgok régen...

2013. december 22

Tűkön ülve vártam, hogy végre átlépje az osztályterem küszöbét, s két hét után először, újra karjaim közé zárhassam.

Ahogy belépett a terembe, rögtön rám pillantott, majd egy hangyányi megnyugvással, hogy ott vagyok, elmosolyodott, én pedig boldogságról árulkodó arccal felpattantam, végül a nyakába vetettem magam.

Sokáig csak öleltem, el sem akartam engedni. 

De mikor ez mégis megtörtént, belenéztem szemeibe, melyek arról árulkodtak, hogy hiányoztam neki, s örül, hogy végre láthat.

Ezidáig fogalmam sem volt, milyen érzés abba a szempárba visszatekinteni, amiből tisztán kiolvasható az, hogy szeretnek.

2013. december 18.

Ha valaki sír, meg kell vigasztalnunk, hogy újra boldog legyen, valamint, hogy ezzel mi is jobb emberekké váljunk... lélekben.

2013. december 17.

Hibát követtem el akkor amikor azt mondtam neki, hogy vége, hogy nem szeretem.. sajnos már későn döbbentem rá, végleg elveszítettem.

2013. december 17.

 

Bebizonyosodott, hogy semmi sem történik ok nélkül, hogy valójában vannak dolgok, amiket már jó előre eltervezett valami, téged meg csak elvezet az útig, ha pedig hallgatsz rá, és mész, akkor bizony jön egy újabb lecke. Egy újabb jutalom, egy olyan boldogság, amilyet még sohasem tapasztaltál meg.

2013. december 17.

Rájöttem, hogy a ‘hiányzol’ nem mindig azt jelenti, hogy “vissza akarlak kapni”. 
Van amikor csak annyit jelent, hogy “eszembe jutottál, és remélem jól vagy”.

2013. december 17.

Kell találni egy embert, aki gyönyörűnek hív és nem csak csinosnak. Aki felhív, amikor bele vagy gabalyodva, aki fennmarad csak azért, hogy lássa, ahogy alszol. Várni egy srácra, aki homlokon csókol, aki akkor is meg akar mutatni az egész világnak, amikor csapzott vagy, aki a barátai előtt is fogja a kezed. Várni arra az egyre, aki állandóan emlékeztet rá, hogy mennyire érdekled őt és hogy milyen szerencsés, hogy vagy neki. Várni arra az egyre, aki a barátaihoz fordulva azt mondja, " Ő az ".

2013. december 17.

A szerelem olyan mint a hegedű. A zene néha leáll, de a húrok örökre megmaradnak.

2013.december 17.

Nehéz dolog minden nap ugyanazt látni. 

Végig nézni, amint elmegy melletted, és közben rád se néz. 

Figyelni, amint épp mással beszél, vagy épp nevet. Reménykedni, hogy egyszer talán megakad rajtad a tekintete. 

Hogy talán majd le se tudja venni rólad. 

Bízni, majd csalódni. 

Nap, mint nap, mindig ugyanez. 

Egyszer beletörődsz, hogy nincs esélyed, máskor csak sírsz emiatt. Vagy reménykedsz, álmokat gyártasz... Olyan ábrándokat kergetsz, amit soha nem érhetsz el.

 Elmész a poklok poklába, és visszajössz onnan. Megtépázva, és megint hátrahagyva egy darabot magadból... 

De te csak várod a napot, amelyen egyszer talán rád néz, amelyikben még beszélhetsz is vele. De ez a nap nem akar eljönni. Soha, pedig hányszor elképzelted már, és hány álmatlan éjszakád volt emiatt. 

Tudod, butaság valakit ennyire szeretni, mégsem tehetsz ellene. 

Hogy is tiltakozhatnál? 

Nem szüntethetsz meg valamit, amit nem szándékosan alkottál. Sőt, amit nem is te alkottál. Megküzdhetsz a legnagyobb félelmeiddel, bárkivel, és bármivel... De ezt az érzést nem tudod legyőzni. A felszín alá söpörheted, elrejtheted. Azt szabad. És lehet. Néha még kell is. 

De magadat nem csaphatod be huzamosabb időn keresztül. 

Rád fog törni újra, és újra, az az eszméletlen vágy, hogy a közelébe legyél, hogy láthasd, hogy megérintsd... 

És mégse lesz soha semmi. 

Hiába a remény, hiába a könnyek. Ez az élet, és nem egy tündérmese. 

Valaki boldog, más meg szomorú. Ilyen az egyensúly. Mert nem csak te szereted. Más is. 

És ha viszonozná az érzéseidet, az valakinek hatalmas fájdalom lenne. Akkor is, ha te a világon semminek se tudnál így örülni. 

Talán ezért nem lehetsz boldog. Valahogy mindig te kapod meg a 'szenvedő' szerepét. Akinek a végén semmi se jut. Csak fájdalom és mély üresség. Amit nem tölthet be többé semmi.

Semmi...

2013. december 17.

Nem akarom, hogy tudd milyen érzés ennyire szeretni valakit, mert őrülten fáj. Neked fogalmad sem volt arról, hogy én mit érzek, de ha volt is, valószínűleg azt hitted elmúlik. Hát nem múlt el. Miután elmentél, sokáig azt hittem belehalok, hogy nem lehetsz mellettem. Aztán teltek a hetek, a hónapok, az évek és elfogadtam. Felnőttem. Már nem az a 15 éves kislány vagyok, aki annyira ragaszkodott a szerelmedhez és aki azt hitte nem tud nélküled élni. Mert tud. Sok-sok idő telt el, és még mindig Te vagy az első gondolatom reggelente, esténként pedig az utolsó. Nincs olyan óra, hogy ne gondoljam át, mit kellett volna máshogy csinálnom, nincs olyan perc, hogy ne juss eszembe valamiről. Az életem része vagy, mint ahogyan az életem része az is, hogy ennyire hiányzol. A mai napig beleborzongok, ha az első csókunkra gondolok, még mindig érzem az illatodat és hallom a hangodat, ahogy azt mondod "szeretlek". 

Én is szeretlek. 

Örökké.

2013. december 17.

Tudj hátat fordítani és kisétálni azon az ajtón, ami már többé nem a tiéd.
Ami már nem szolgál, ami mögött már mindent felfedeztél és semmi sem maradt.
Ha még várnod kell, hogy kinyíljon a másik ajtó, várj.
Készülj fel az új útra, arra, ami vár, ami több lesz, de leginkább légy elég erős majd, amikor kinyílik: mert ott dől el minden.
Mersz menni vagy nem?
Képes vagy új életet kezdeni, vagy csődbe fullad a vágyad, hogy odaérj, ahol lenned kell?
Bárhogy is legyen, szerezd meg az erőt.
Semmi más nem számít.

2013. december 16.

Meg vagy győződve arról, hogy ezúttal teljesen kiverted a fejedből. 

Aztán újra látod, és minden kezdődik előröl...

2013. december 16.

"Csak téged akarlak!" -hangzott el a szájából, tudtam, hogy hazudik, de szerettem volna elhinni.

2013. december 16.

És azzal a sziával végleg kisétált az életemből...

2013. december 16.

Megakart csókolni, de részeg volt.

Éppen ezért, ahelyett, hogy engedtem volna, azt mondtam neki: Csak azért akarod, mert be vagy rúgva...

Mire azt felelte: Ez nem igaz!

Én pedig megmondtam neki, hogy: Csókolj meg holnap, mikor nem vagy részeg, de csak, ha tényleg komolyan gondolod!

És láss csodát, másnap megcsókolt.

2013. december 16.

Mielőtt egy kis hülyeségen összevesztek, mielőtt megharagszol, mielőtt elkezdenél nyávogni… gondolkodj el egy percre! 

Megéri?!

Megéri felkelni reggel úgy, hogy ő nincs? 

Megéri lefeküdni este úgy, hogy tudod holnap már nem láthatod? 

Megéri egész nap dühösen, de mégis szeretettel gondolni rá, miközben ott lehetnél vele? 

Nem! 

Nem éri meg. 

Mert minden perc együtt, egy soha vissza nem hozható pillanat.. .

és semmi nem ér többet ennél.

2013. december 16.

Minden jó volt. 

Aztán jöttél te, én pedig egyre kevesebbet jelentek neki.

2013. december 16.

Biztos vagyok benne, hogy teljesen másképp néznél rám, ha tudnád, mit érzek irántad.

2013. december 16.

Az egyik legnehezebb dolog az életben,
olyan szavakat viselni a szívedben,
amelyeket nem vagy képes kimondani.

2013. december 16.

Azt hittem, ha megnevettetem szerelembe ejthetem, de minden alkalommal amikor nevetett, csak én szerettem egyre jobban.

2013. december 16.

Ha tudná, mennyire várom azt a napot, mikor meglátom, és már nem érzek iránta semmit...

2013. december 15.

Bárhogy is próbáltam nem a múltban ragadt lány maradni, ha eljött az éjjel, mikor egymagam voltam, a gondolataim , az érzelmeim, az emlékeim és a múltam visszajártak kísérteni.

2013. december 15.

Én voltam az, aki megnehezítette ezt az egészet magának, hiszen imádtam benne mindent... ahogy a levegőt veszi vagy pislog. Ahogy elmélyedve a távolba mered. Ahogy lekezelően bánik másokkal vagy az egekig fényezi magát. Ahogy nem érdekli, kit, mikor és hogyan bánt meg. Ahogy játssza a sérthetetlent. Ahogy nem törődik önmagán kívül senkivel és semmivel, csak azzal, hogy neki jó legyen... egyszóval:

Imádtam, hogy egy seggfej.

2013. december 15.

Talán nem kéne buta kislány módjára hiú ábrándokat kergetnem. Hisz, ha jobban megnézzük, ez a kapcsolat... már eleve halálra volt ítélve.

2013. december 15.

Ahogy egyre több időt töltöttem el vele, egyre világosabbá vált számomra, hogy minden egyes találkozásunknál egy picivel többet érzek iránta, mint a legutóbbi alkalommal.

De, hogy mi volt köztünk? Nem tudom... vagyis, ha választhattam volna, inkább szerettem volna tudatlan maradni. 

Mindketten tisztában voltunk azzal, hogy fontosak vagyunk a másiknak, aki cseppet sem közömbös számunkra.

Több volt ez barátságnál, de kevesebb a szerelemnél.

Ő csak a legjobb barátjaként gondolt rám, én viszont egyre inkább tartottam annak a srácnak, akit bármikor képes lennék őszintén, szívből szeretni... ha hagyná.

Szerelem? Ugyan. Ez az érzés bennem sokkal több volt annál az elcsépelt dolognál, amely napról napra, sőt valójában percről percre veszít az értékességéből, s amelyet emberek ezrei használnak meggondolatlanul egy aprócska érzelem kifejezésére.

Imádat? Ugyan már... ez minden érzelemnél mélyebb és erősebb volt bennem.

Tudom, sokan nem értik, de én még a legrosszabb pillanatainkban is képes lettem volna érte az életemet áldozni.

2013. december 12.

És akkor megláttam őt... a táncparkett széléről figyelt engem, miközben én a legjobb barátjával táncoltam összebújva egy lassú dalra, a sráccal való csókváltás után.

Nem kellett volna rosszul éreznem magam, hiszen egy félisten karjai közt voltam, aki szerelmesebben nézett rám, mint előtte bárki a világon.

De mégis egy nyomasztó érzés telepedett mellkasomba. 

Lehet, hogy megbántottam őt? -fogalmazódott meg a kétségbeesett gondolat fejemben, miközben vagy ötvenszer megbántam azt, amit pillanatokkal előtte tettem. 

Csak tudnám, miért...
Nem tettem semmi rosszat. Ő volt az, aki szakított velem. Ráadásul egy másikért. 

Gyűlölöm ezt. Gyűlölöm, hogy mindig én szeretek jobban és őszintébben.

2013. december 12.

Egész héten azon gondolkodtam, vajon hogyan kéne elé állnom, hogy megbocsássa, amit tettem. 

Végül arra jutottam, talán a legjobb, ha csak beállítok hozzá, és hagyom, hogy minden haragját rám zúdítsa. Kiabáljon velem, üvöltse le a fejem, esküszöm még azt is elnézem neki, ha megpofoz, hiszen megérdemelném... mert egy idióta voltam.
A fizikai fájdalom meg sem közelítette volna azt, amit a lelkemben éreztem.

Az ajtaja elé állva az égnek emeltem tekintetem, s azt kívánva, hogy legyen minden olyan, mint azelőtt, erőtlenül, remegő végtagokkal bekopogtam.

Hallottam, ahogy kicsoszog az előszobába, majd azt, hogy nyílik az ajtó.
Egy halvány mosoly jelent meg arcomon, naivan azt gondolva, hátha ő is úgy megörül nekem, mint én neki... aztán megláttam arcát.

Nyúzott és fáradt volt, s beesett, vörös szemekkel, könny áztatott arccal nézett vissza rám.

De ahogy meglátott, szólni sem volt időm, a világ legszánakozóbb, legfájdalmasabb, legcsalódottabb pillantásával lassan rám csukta a fehér ajtót. 

A zár kattanásának hangja egyenlő volt a világom összeomlásával. 

Ekkor fogtam fel igazán a tetteim súlyát.

Elveszítettem, akit a legjobban szerettem... és azt, aki engem szeretett mindennél jobban.

Egyszerre rontottam el mindent, ami igazán számított.

Három év alatt felépített álmokat, a közösen megalkotott élményeket és két, szerelmes emberi életet.

2013. december 11.

"Mi lett volna, ha" - külön-külön csak puszta szavak. De együtt képesek ott visszhangzani az ember fejében egy életen át. "Mi lett volna, ha" - vajon mi? Sohasem tudhatjuk. Nem tudhatom, hogy alakult az élete, de ha amit akkor érzett, igaz szerelem volt, akkor sosem késő. Ha igaz volt akkor, miért ne lenne igaz most is? Csupán bátorságra van szüksége, hogy a szívére hallgasson. Nem tudom, milyen szerelem volt egykor Júliáé, olyan, amiért mindent eldob az ember, olyan, amiért akár az óceánt is átszeli, de szeretném hinni, hogy ha egyszer engem is megtalál egy ilyen, lesz bátorságom elfogadni.

2013. december 11.

Ne alázd meg magad, csak azt fogadd el az élettől és mástól, amire szükséged van. Ne szenvedj, ne kínlódj, lépj tovább. (...) Ha döntesz, dönts. Erősnek kell lenned, ki kell bírnod. Még egy lépés, meg még egy. Menni fog. Csináld végig. Magadért, a boldogságodért, a jövődért. Mert az, ami rád vár, a fájdalomnál már csak jobb lehet.

2013. december 11.

Sajnálom, hogy folyamatosan veled akarok beszélni. Sajnálom, hogy szomorú leszek, amikor sok időbe telik, mire válaszolsz. Sajnálom, ha olyan dolgokat mondok, amik lefárasztanak. Sajnálom, ha idegesítő vagyok.Sajnálom, ha nem akarsz annyira beszélni velem, mint én veled. Sajnálom, ha túl sokat és túl gyakran gondolok rád. Sajnálom, ha mondtam dolgokat, amiket nem úgy értettem. Sajnálom, ha meséltem neked az értelmetlen drámámról, amikor igazából nem is érdekelt. Sajnálom, ha tapadósnak tűntem, de csak azért van, mert hiányzol.

2013. december 11.

Van abban valami rendkívüli, amikor a padlóra kerülsz. Hatalmas a zavar - körülötted, benned, az életedben. Semmi sincs a helyén és idegesít, frusztrál. Az eleje ilyen. Borzasztó, kínzó, fájdalmas. Aztán eltelik egy nap, meg még egy. Felkelsz, és ugyanazt az ürességet érzed. Még mindig nincsenek színek. Győzködhet bárki, hogy vannak, nem hiszed el. Fel is idegesíted őket rendesen. És így telnek a napjaid egészen addig, amíg meg nem unod, és teszel valamit ellene.

2013. december 11.

A felejtés nem nehéz. Csak nem mindegy melyik oldalon állsz. Te akarsz felejteni, vagy téged akarnak felejteni. Mikor eltervezed valakiről, hogy elfelejted, akkor elzárod a szíved legmélyebb zugába, oda, ahonnan semmi, de semmi nem hozhatja őt elő. Néha egy emlék képes rá, de az sem hosszútávú. És mikor rájössz, hogy téged akarnak elfelejteni, az minden egyes nap ott lebeg a szemed előtt. Töprengsz, hogy vajon mi vezetett el idáig, miért akarnak elfelejteni. Nem jössz rá, ez számodra egy megmagyarázhatatlan dolog, amibe addig nem tudsz belenyugodni, míg el nem határozod, hogy a te kezedben lesz a döntés és elfelejted. Egyszerű... leírva egyszerű. 

Megvalósítani már sokkal nehezebb.

2013. december 11.

Nem tudom, hogy hogyan csináljuk majd végig. Hogy látlak-e valaha újra. Valamit őrizni fogok magamban mélyen, amit soha nem veszíthetek el. Ami nem kophat el. Amit nem fest feketére semmilyen tinta. Valamit, ami láthatatlan. Valamit, amit minden egyes pillanatban éreztünk, ahogy megláttuk egymást.

2013. december 11.

Milyen érzés úgy tenni, mintha minden rendben lenne? Milyen elfojtani a sírást és gond nélkül mesterkélten mosolyogni? A mosoly csak a sminked, a boldogság sminkje, miközben a lelked romokban hever. Mit teszel, hogy mások azt higgyék, hogy boldog vagy? Nevetsz, sziporkázol, a szemed viszont könnyektől csillog, ők pedig ezt nem tudhatják. Mit rejtegetsz a boldog külső mögött? Azt, amit mind rejtegetünk a külvilág elől. A fájdalmat, a gyengeséget, mélyen eltemeted magadban, hogy csak te érezhesd. Ettől pedig csak még rosszabb, nincs aki segítsen rajtad. Mert elrejted a fájdalmad, egy boldogságtól kicsattanó emberen pedig ki akarna segíteni?!

2013. december 11.

Fejezd be a játszadozást. Ne fáraszd magad valamivel, ami nem működik. Megjavíthatod, dolgozhatsz rajta, de ha azt látod, semmi értelme, és minden csak rosszabb lesz, akkor fogadd el, hogy nem működött. Ezer másik út van még. Tudnod kell, hogy mikor van vége - és elfogadni sem árt.

2013. december 11.

 

Nem mondod, hogy szereted, mert nem mondhatod neki. Mindent elrontanál. Elfutna, elrohanna abban a pillanatban, ahogy megértené, hogy ez most más. Ez nem amolyan baráti ölelés, hanem annál több. Darabokra törtség, fájdalom marad minden érintés után, mert más az, amire te vágysz - de nem mondhatod el. Nem mondhatod el, mert túl fontos neked ő. Nem veszítheted el, bárkit elveszíthetsz, bármit túlélsz, de azt, hogy ő ne lenne többet... na azt nem.

2013. december 11.

Néha már az is megfordul a fejemben, hogy valami baj van velem. Talán túl sok időt töltöttem romantikus irodalmi hőseim társaságában, és emiatt túl magasak az eszményeim és az elvárásaim. De a valóságban még senkitől nem éreztem így magam.

2013. december 11.

Nem akartam bevallani neki, de lehet, hogy jobban féltem, mint ő. Még egy ember akinek kiadom magam, aki mellett felébredek reggel, akinek az illatától kicsúszik alólam a padló-csak hogy ilyen közhelyes legyek. Az agyam szüntelenül kreálta a kifogásokat, a veszítenivalókat, menekülni akart, de igazából későn kapcsolt. Észrevétlenül szerettem belé.